Már közeleg a karácsony, a mindenki által jól ismert szeretet ünnepe, amikor még a mások iránt érzett esetleges durca fölött is hajlandóak vagyunk szemet hunyni.
Ilyenkor átértékeli az ember az egész évben kapott, adott, nem várt, vagy kiharcolt érzéseket, szeretetet, a kezdődő, vagy véget vetett kapcsolatokat. Rájövünk, hogy milyen hamar eltelt ez az év is, nem változott semmi. Maximum körvonalazódtak a célok, előrébb nem jutottál, igaz hátrébb sem. Aztán eldöntheti mindenki, hogy ezért hálás vagy sem.
Optimistán próbáljuk nézni a múltat, de félve vágunk neki a következő évnek a görcsös és kötelező szilveszteri jókedvet követően. Sokszor türelmetlen az ember. A kitűzött távlati célokban azokat a fajtákat könnyebb megvalósítani, amiknél részeredmények is látszódnak, melyek erőt adnak a többi lépcső megmászásához.
Nehéz dolgunk van, amikor úgy telnek el évek, hogy semmit sem kaptunk az élettől, amit mi, mindenki a saját értékrendje szerint jónak, boldogságnak, jeles eredménynek tekintünk. Rossz érzés az elégedetlenség, még rosszabb tudni, hogy elégedetlenek vagyunk. De ha nem küzdünk a többért, a jobbért, akkor mindig is azok maradunk: elégedetlenek. A törekvés, a fejlődés visz előre minket. Meg a mindezekre vonatkozó lehetőség. És a baj akkor van, ha a lehetőségre sincs lehetőség.
Relatív, hogy kinek mi az „elég”, mi a „jó”, mi a „boldogság”. Kortól, nemtől, időjárástól, kedvtől, évszaktól és még legalább ezer féle tételtől függnek ezek az érzések. De van egy közöttük egy nagyon fontos: az emlék. Az emlékek magukban hordozzák az összehasonlítás lehetőségét. Azt, hogy a jelenlegi állapotodat – bármilyen szempont alapján – összehasonlítsd a múltban tapasztalt történésekkel, melyekről már egyszer megítélted a milyenségüket.
Kegyetlen fegyver az emlékezés. Önveszélyes. Jellemző ez akkor, amikor érzed, tudod, hogy egyszer voltál boldog, egyszer voltál elégedett, ehhez képest az, amit most érzel, ami állandóvá vált egy ideje, az nem más, mint a belülről téged rágcsáló tehetetlen, de igen tevékeny színészet.
Emlékszik arra is az ember, amikor nem kellett megjátszani a boldogságot, nem kellett azért mosolyogni, hogy ne látszódjon az 5 perccel ezelőtti könnyzuhatag, büszke idők voltak. Sokan vagyunk így. Sokunkat tántorítanak vissza a jelenbe ezek az indokok: a közösség, az arcodra néha mégis mosolyt csaló emberek, a megélhetés. A célba ültetett cél.
Az én célba ültetett célom az, hogy egyszer olyan életet hagyjak magam mögött, itt Magyarországon, amire viszonylag elégedetten gondolok vissza onnan, ahol megvalósítom mindazt, amire itt nem volt lehetőség, amire nem volt szabadság. Mert itt túl buták, változásra képtelenek, mindenbe beletörődőek az emberek, és berögzült ám elavult eljárások, berögzült személyek által toporognak egyhelyben, félve a kockázattól, ráfókuszálva a biztos tehetetlenségre.
A karácsony egy időszak arra, hogy még több emléket gyűjtsünk, egyben lássuk azt, amit magunk mögött hagyunk, és azokat, akiket még szeretünk. Az Új Év pedig sokak számára esély valami jobb, valami más megteremtésére és a múlt béli rossz lomtárba helyezésére. Karácsonykor azok vannak velünk, akiknek a szeretetéért nem kell nap, mint nap megküzdeni, akik úgy fogadnak el minket, ahogy vagyunk. Ugyanezt viszont is megtesszük.
Az idő egy kicsit megáll, az elégedetlenség kicsit háttérbe szorul. Mindezeket elég lesz elővenni januárban.