GiNi

Régen mindig az írásba menekültem, amikor bántott valami. Furcsa módon az írás szeretete, tudása, képessége volt az, ami az utóbbi években a legelőször cserbenhagyott.  Ma sem megy, s lehet, hogy ezt az oldalt is pár sor múlva mentés nélkül bezárom.

Amikor még ment – igaz ekkora gondok nélkül -, mindig bele tudtam temetkezni a betűkbe, a gondolataimba, és mire végeztem, már fele annyira sem fájt a dolog, mint előtte. Ezt a képességet régóta nem tudom már gyakorolni. Hiányzik. Mint ahogy még nagyon-nagyon sok minden hiányzik nekem abból, amim régen meg volt. Nem anyagiak. Hanem emberek, az emberekhez való nyitottság, a vidámság, az életöröm.

Az előző blogomban valamiféle túláradó boldogságról írtam, az is volt. És bár nem múlt el az az érzés, valami még sincs úgy, mint 8 nappal ezelőtt. Ez az, ami tönkretesz. Az állandótlanság. Az, hogy a csodálatos, folyton könnyekké válik. A „szeretlek” pedig mindig keménységgé.

Tudom, hogy nem lehet örökké ezer fokon lángolni, de amikor neked csak ez van, amikor neked csak ez jut, és amikor már ez sem…

Tegnap az egyik rokonom összeroppantott egy kérdéssel: „Miért elégszel meg a második hellyel?”. Azóta ez a mondat jár a fejemben, azóta ezt hallom…és romokban érzem az egyébként is vérző lelkemet.  Gondolkodás nélkül visszavágtam neki: „Inkább leszek boldog második, mint boldogtalan első.” A kontrám nem tűnik ma sem átgondolatlannak. Valóban így gondolom.

Csak az idő. A legtöbbször nem gondolok bele, hogy mi lesz a jövő, de most igen. És ez roppant össze. Mert nem látom, mert nem kapok választ, és nem biztos, hogy az érzéseim is meg tudják várni azt, …akármit.

Persze ezer dolog eszébe jut az embernek. Önmagamat is sajnálom. Talán nem vagyok szerethető. Talán nem érek annyit, hogy értem megtegyen valaki annyit, hogy boldogok lehessünk. Aztán belegondolok, hogy hány és hány emberért megtették már, végül pedig megkapták amire vágytak. Nehéz, de volt , aki képes volt rá…sokan.

Ennek fényében még borzasztóbb, hogy én nem érek ennyit. Általános tapasztalat, hogy azok bezzeg érnek, akit két fűszálat nem tesznek keresztbe. Persze…értük küzdeni kell. Én meg csak tisztán szeretek.  Csak cseszhetem mindezt.

Másoktól meg azt kapom, hogy bármit megtennének értem…ezt is cseszhetem.

És valójában…azt kell átgondolnia az embernek, hogy harcol-e tovább az ismeretlenért, a néha hatalmas, néha meg könnyfakasztóan kicsi boldogságért. Egyszer nevetni fogok ezeken a sorokon, vagy ezért, vagy azért…De amit az ember megél érzelmeket, az legalább az enyém, azt senki sem veheti el. Az emlékeimet, a vágyódásomat, a szeretetemet pedig pláne nem…

Biztosan találna összefüggést egy számmisztikus aközött, hogy egész életemben meghatározó volt minden engem érintő területen a 10-es szám, hiszen születési dátumomban is bőven jelentkezik.

Bizony eljött annak az ideje is, hogy eltelt 10 hónap. Tíz, többségében gyönyörű hónap. Közben sok minden változott: a politika, a gazdasági helyzet, az évszakok, az emberek, csak egy valaki nem, illetve kettő. Ő és Én. Ugyan nem teljesen igaz ez, több szempontból sem, hiszen mi is változtunk.

Amikor megismerkedtünk – saját megítélésem szerint – az emberi szimpátia mellett a kíváncsiság vezérelt minket, valamiért meg akartuk ismerni a másikat. Én tudom, hogy bennem az volt, hogy még sosem találkoztam ilyen emberrel, akivel ilyen jól megértjük egymást, magamat, akiben feltétel nélkül fel tudok oldódni. Aztán sokáig nem hittük el, hogy az van a levegőben, amire gondolunk. Néhány dolog miatt ma sem könnyű a helyzetünk, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy az emberi részén túllendüljünk, és ne az akadályokra figyeljünk.

És az érzések? Persze csak a magam nevében írhatom: sosem szerettem így embert. Most már le merem írni.  Sokáig még magamnak is képtelen voltam bevallani. Az pedig, hogy valakinek ki is mondjam…évekig elképzelhetetlen volt számomra.

Sosem hagytam elég teret az életemben annak, hogy bárkit is igazán közel engedjek magamhoz, mindig más, mások, a barátaim, a munka és sok minden egyéb volt a fontos, a szerelem az utolsó helyre szorult. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem vágytam valakire, voltak is. De sosem olyan, aki mellett biztonságban, jókedvben, harmóniában érezhettem magam, sosem olyan, mint Ő. Sokan megelégszenek, és képesek egy életet leélni olyannal, akivel el lehet lenni a langyosvízben, és fogalmuk sincs, hogy van jobb is, van boldogabb élet is.

Bár még fiatal vagyok, ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: nem elég csupán egy-két szimpatikus tulajdonság ahhoz, hogy valakiben megtaláld azt a bizonyos Ő-t. Az egész lénye olyan kell, hogy legyen, akihez nem kell magadon változtatni, mert olyan természetes, olyan magától értetődő minden, önmagad lehetsz, és nem akarod megváltoztatni őt sem, mert úgy szereted őt, ahogy van, azokkal a hibáival – amiket még ha a fejéhez is vágsz -, mégis imádsz benne.

Mindkettőnkben voltak „technikai” kérdések arra vonatkozóan, hogy miért is van vele a másik, talán nem hittük el, hogy most ez tényleg igaz. De ezeket vagy konkrét válaszokkal, vagy az idő igazolásával megválaszoltuk. A körülmények miatt még most is rengeteg a kérdés, amik persze sokszor nyomasztanak, nem sikerül mindig higgadtan kezelni bizonyos szituációkat, de azt gondolom, és remélem ezekre is lesz megoldás.

A magam részéről csodálatos volt ez a 10 hónap, rengeteg élménnyel, emlékekkel, melyekből amerre nézek, látok valamit, és persze élénken él bennem mindenből egy darab, egy érzés, egy mosoly, egy mondat, egy helyszín, egy csodálatos gondolat.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon létezik-e ennél jobb dolog, ennél összetettebb, harmonikusabb, boldogabb dolog, ember? Van-e annál feljebb, hogy néha azt érzed, örömödben sírnál, pusztán attól, hogy van a másik, és olyan ez a másik, amilyen? Amilyen neked a tökéletes. Nem elégedetlenségből, csak kíváncsiságból vetődik ez fel bennem. Aztán mindig azt gondolom, hogy nem is akarom tudni, mert őt akarom szeretni egész életemben.

Nem mondhatnám, hogy híján voltam eddigi életemben a párkacsolati cívódásoknak és ezek különböző módon történő levezetésének, odáig azonban sosem fajult a „mérgem” vagy elkeseredésem, hogy ezt vadidegenek bevonásával vezessem le.

Történt a minap, hogy hazafelé jövet a buszon – mostanában valamilyen oknál fogva ez az a helyszín, ahol a legérdekesebb dolgok történnek – leültem egy ötvenes pasas mellé. Így belegondolva volt benne némi unottság, elkeseredettség, már a megjelenésében is, én azonban leginkább a magas sarkúban agyontört lábamról való súlyáthelyezésre törekedtem, ügyet sem vetve szomszédom küllemére.

Néhány megállóval arrébb egy csapat fáradt, munkából hazafelé tartó ember szállt fel. Messziről kiszúrtam – talán előbb, mint a székszomszédom -, hogy egy hölgy megvető pillantásokkal, cinikus mosollyal beszél a mellettem ülő férfihoz, jó pár méterre tőlünk. Majd közelebb furakodott, és közölte a férfival, hogy „Na megint jól átvertél!” – kicsit sem kedves, inkább lenéző félmosollyal az arcán. A férfi ezt követően megkért, hogy álljak fel mellőle, hogy átadhassa a helyét a feleségnek (?), aki morogva beült, én pedig vissza a helyemre.

Azt gondoltam, hogy akkor itt ennyivel le is van zárva a dolog, és nem is értettem, hiszen – gondoltam – nem is érthetem a problémájuk forrását, és őszintén…nem is akartam. Ez persze nem jelent semmit, megkaptam.

A hölgy, mellém leülve nem csillapodott és a mellettem álló, kapaszkodó férjével továbbra is cinikus hangon közölte: – Még jó, hogy ez legalább eszedbe jutott…A férfi csak hümmögött szégyenében.

Majd az egyébként a ’80-as évek frizura és öltözködési divatjánál leragadt hölgy oldalba bökött engem is, és cinkos pillantások közepette ecsetelni kezdte, hogy „Úgyis egésznap játszik, meg rajzolgat, nem csinál ez semmit, nincs elfáradva…” Kikerekedett szememet csak a busz hirtelen fékezése tartotta a helyén, hiszen nem gondoltam, hogy nekem ilyen házassági maszlagba bele kellene látnom.

A valóban a ’80-as évek focista frizurájánál (abból is platina szőke változatban) lecövekelt szintén ötvenes nőben valami okból hatalmas düh fortyogott, és egy újabb oldalba bökés után még szükségét érezte elmondani, hogy „Tudta, hogy át kellett adnia a helyet, mert ezért úgyis kap még otthon is!”. Az „ezért”-et nem igazán értettem, sőt a szituáció felfogásához is igyekeztem az álmos nyugalmamból átprogramozni az agyamat. Most már végigmértem a férfit, ismét a nőt is. A férfi szorosan, szinte vigyázban állva strázsált, összeszorított fenékkel a busz egyik korlátja mellett, mereven egyet nézve…a nő pedig kezét tördelve, pirosra szorítva azt, az ablakon kibámulva ült mellettem.

Persze órákon, napokon keresztül lehetne elemezni a helyzetet, és annak okát, okának tipikusságát: Harminc év házasság után is együtt sínylődő emberek, a férfin erőt vett a kapuzárás, talán félrelépett, talán csak dög unalmas az élete, elkopott, elszürkült házasság, kiröpült gyerek(ek), érdektelenség, szeretethiány.

Az egyetlen dolog, ami a nő részéről díjazandó, az az őszinteség…bár ez ebben az esetben nem oldott meg semmit. Mire hazaértem, már megértő szemmel néztem a kezét szorongató nőre…és egyben meg is fogadtam: soha ilyen szennyest!

Nem hiába fogalmazódik meg napjainkban és tulajdonképpen évek óta annyi tapasztalat arról az állapotról, amikor valaki egyedül él, egyedül éli meg lelkivilága megannyi rezdülését. Van időnk gondolkodni. Van időnk észrevenni a jeleket, a hangokat, a mosolyokat, a hangsúlyokat, a létező vagy meg nem kapott érzelmeket. Valójában a szingliség nagyúr.

Olyan világot teremtünk maguknak – hiszen a magunk urai vagyunk – amelyben igen kevés szabály létezik, nagyjából mi hozzuk őket. Az viszont, hogy az alap emberi normákkal ezek mennyire férnek össze, már más kérdés. Átformáljuk a világot, és miután egyre többen vagyunk, lassan életformává, megmásíthatatlannak tűnő erénnyé kovácsolódik a szabadság, a függetlenség és legalizálódik a magunknak történő hazugság is, miszerint: jó így.

Dehogy jó. Csak hozzászoktunk. Ha az előnyöket és hátrányokat kellene egymás mellé állítani, valóban csaknem egyensúlyt kapnánk, ám sose felejtsük el, hogy az ember mégiscsak társas lény. Más kérdés, hogy jó társas, vagy rossz.

Könnyen beszél az, aki maga irányítja az életét, a saját szabályai szerint rendezi emberi kapcsolatait – mondják azok, akik valamiféle félresiklott – és tudott, vagy tudatalatti – párkapcsolatban, házasságban, vagy élettársi viszonyban sínylődnek. De azért nem könnyű egyedül sem.

Az igaz, hogy nem irányít senki, nem kell papucsot húznunk és nem is adunk senkire azt, viszont mai világunkban még mindig (és nagyon helyesen?) az az elfogadott forma, ha valakinek ott a család, még ha szart sem ér, akkor is. Micsoda Corleone style…

Valóban ez a helyes? Vagy talán lázadni kellene a szingliségért? Legyünk csapongók és könnyűvérűek? Szerezzünk meg és dobjunk el megannyi skalpot? Mi hát a megoldás?

Adjuk a fejünket áhított házas igába? Mondjuk azt olyannak naponta, hogy szeretlek, akit a hátunk közepére sem kívánunk? Éljünk örök színjátékban, mert ez a norma és javítanunk kell a statisztikát?

Na és a megszokás?

Megszokni sok mindent lehet. Egyfelől az örök gondolkodást, a taktikázást, azt, hogy „most mit mondjak és hogy mondjam a kiszemelt pasinak/nőnek, hogy az jó legyen?” , azt, hogyha a szingli bolondságok ellenére valaki még mindig kitartó, ám mégis veszélyben a szabadság, inkább visszakozunk és idiótának tűnünk, hogy mégse kelljünk Gipsz Jakabnak. Mert félünk magunktól.

Másfelől meg lehet szokni a szárítón örökké ott lógó zoknikat, a konyhában biztosan ott sertepertélő feleséget, férjet, gyereket, a fazékban rotyogó pörköltet, a másik „nincs kedvem hozzád” állapotát, és ezt vagy bevalljuk magunknak vagy nem. És vagy teszünk ellene vagy nem.

Mert hát miféle kilátás ígérkezik egy szingliből társassá, vagy társasból szinglivé válni készülőnek?

Pánik. Annak különböző skálái, színei, fokai.

Nem húzható tehát rá a megszokás állapota csak egyik, vagy csak másik létre. Mindkettőben benne van, és nagy bátorság kell akármelyikből is a kitörésre.

Az idő mindent elrendez – eme elcsépelt mondással szokták elütni a döntés sürgetését azok, akik függetlenségüket addig érlelték már, amíg végül készen állnak valami boldogság félére, csak még hezitálnak…de ugyanezt szokták azok a bátrak is mondani egy ideig, akikben pontosan megfogalmazódott már döntésük előtt jó idővel, hogy fabatkát sem ér az a pocsolya, amiben vergődnek valaki mellett.

Évek óta arra törekszem, és a saját környezetemben is arra próbálom inspirálni az embereket, hogy tegyenek a boldogságukért. Mondhatnák, hogy könnyen beszél az, aki maga is egyedül él – de nem mondják. Mert tudják, hogy az én tapasztalatom hiába csupán 26 év, ám a felmérés a legapróbb részletekig tökéletes. Az én szívemet is összetörték már, és én is összetörtem másét. De nem mindegy, hogy ebből milyen mértékben tanulunk, és abból később mit hasznosítunk.

Folyt.köv.

Döcögősen indult a szombati nap, bár csak a felkelés, és a napi teendők elvégzése terén. Igaz, elképzelhető, hogy egy hétvégi napnak pont ez a célja, nem a kötelezettségek azonnali elvégzése.

A reggeli kávé ágyban történő elfogyasztását követően, a mosógép teletömése és ismét egy kávé után, családtagokkal, rokonokkal beszélgettem az ebédig. Valami nyugtalanság mocorgott bennem, mint az utóbbi sok szempontból gondterhes időben általában, és nem a duplakávé miatt.

Délutánra egy szíves felkérésnek eleget téve, batyus farsangi bálra készültem műsorvezetőnek, azért nem egy mindennapos szerep, kicsit izgultam. Bár volt már megannyi alkalom hasonló rendezvényeken való műsorvezetésre, azért ebben a szakmában sosem lehet nyugodt és túlzottan elbizakodott az ember legbelül, sőt a felkészültség sem garantálja a felhőtlen sikert minden esetben.

Ebéd után – egy óra sziesztát követően – egy nagy adag sütemény elkészítésének ugrottam, ami pont addig tartott – jól kiszámoltam előre – amíg már öltözködni kellett, hiszen jómagam boszorkányként virítottam, keresztlányom pedig bohóc jelmezt húzott. Kis noszogatás után sikerült is időben elindulni; mivel kevés a közös program, keresztlányom nincs hozzászokva mániás pontosságomhoz (soha nem késem el sehonnan), így kicsit sürgetnem kellett.

A helyi művelődési ház konyhájában már lázasan folyt a hat falura is elegendő sütemény, üdítő kiporciózása kisadagokra, a képviselőtestület tagjai pedig a forgatókönyv megbeszélésén ügyködtek a polgármester asszonnyal, amikor megérkeztünk. Ilyenkor látszik, hogy pár ember is hatalmas indirekt flashmobban tud kitörni meglepetésükben, de nyilván nincsenek hozzám szokva talpig boszorkányban.

A kezdeti meglepetés után velem is végigvették az este menetrendjét, belső bizonytalanságomat hatalmas, magabiztos, nyugodt pillantásokkal próbáltam leplezni.

Az utóbbi két évben kevés alkalmam volt bizonyítani a szakmámban, elszoktam az ilyen jellegű nyilvános szereplésektől, „kreatívtalannak”, agyilag immár túl sivárnak gondoltam magam ehhez a feladathoz. Éreztem azonban, hogy muszáj bizonyítanom – nem másnak – magamnak azt, hogy még képes vagyok ilyesmire, még nem halt meg bennem minden, ami sikerélményt ad.

Lassan gyűltek a vendégek, gyerekek, szüleik, és csakhamar megérkeztek a Mónosbéli Gyermekotthon kis lakói is, akik színes kavalkádot varázsoltak a művelődési ház minden szegletébe. Ki kacsa jelmezben, ki katonának, ki zombinak, mások hastáncosnak voltak öltözve, de ott volt a Barcelona szurkoló – későbbi bálkirály – is, és persze hatalmas izgalom közepette készültek a nevelőkkel közösen elkészített kreációk bemutatására.

A polgármester asszony szívélyes köszöntőjét és rám nézve igazán kedves méltatását követően átvettem a szót és belecsaptunk a farsangi forgatag közepébe. A két-három éves kicsiktől a negyvenes „Julius Cézárig” mindenki bemutatta, hogy mivel szeretné elnyerni a legszebb, legkreatívabb jelmeznek járó díjat. Nem volt egyszerű dolga a színpad előtt helyet foglaló – helyi vállalkozókból és köztiszteletben álló személyekből összeverbuvált – zsűrinek.

Az utolsó versenyző bemutatóját követően a zsűri elvonult döntéshozatalra, a forgatókönyv szerint addig zsákbamacska következett velem a színpadon. Itt látszik, hogy a forgatókönyvek maximum emlékeztetőnek felelnek meg, hiszen azt nem lehetett előre megjósolni, hogy mintegy harminc apróság a játékra való felhívást követő 0,4 másodpercen belül a lábamról akar majd ledönteni a színpad közepén, kis kezeiket az égig emelve, játékra jelentkezve. Némi férfiúi segítséggel, nevelői szigorral sikerült valamennyire rendezni a sorokat, kezdődhetett a tudáspróba a kis zacskós ajándékokért.

A zsákbamacska osztogatásnál lehajolva előfordult, hogy aranyos figyelemfelkeltő szándékkal, – szerencsére – finom mozdulatokkal egyszerre hárman húzták három felé a hajamat ill. nagy abroncsos szoknyámat is. Engem mégis a gyermeki tekintet, az akarás, boci szemű kérlelés volt, ami megfogott, a valódi érintések helyett, bár utóbbira lesz később az egyik legmeghatóbb példa.

Egyfolytában az járt a fejemben, hogy azok a nevelők, akik életüket ezen kicsik társaságában töltik, figyelmüket, szeretetüket valószínűtlen képességgel ennyi felé megosztva, a sok-sok negatívum mellett rengeteg szeretetet, kedvességet kapnak ezektől a csöppségektől, ezzel együtt erőt és kitartást is.

A több hullámban történő ajándékosztás, a bálkirálynő, a bálkirály és a farsang bolondjának megválasztott negyvenes „Julius Cézár” felavatását, majd a tombolahúzást követően, több mint háromórányi élmény után, boszorkánysapkámat félredobva, fájó lábbal, beszédhanggal alig rendelkezve, szomjasan rogytam le a művelődési ház előtti egyik padra elszívni egy cigit.

Aki ismer, az tudja, hogy más emberekkel ellentétben imádom az egyedül töltött időt is, a szabadságot, így háromórányi zsongás után igazán jól esett a viszonylagos csend, nyugalom, az erdő alól szellőn érkező friss esti hegyi levegő – a cigi ellenére is -, amely a falunkban van.

Egyszer csak egy apró cigány kisfiú jelent meg, és a semmiből kezdte el mesélni nem régi cirkuszi élményeit, majd a tropikáriumban látott cápák és teknősök jöttek. A kisfiú olyan okos volt 5-6 éves kora ellenére, ami teljesen ledöbbentett, főleg tudva, hogy nem abban a minden körülményekre odafigyelő családi környezetben nevelkedik, mint ahogy azok, akik hozzá hasonlóan ilyen idősen ennyire okosak.

Csakhamar pici hangyaboly gyűlt körém odakint, ismét kb. 20 törpével, akik mindenfélét kérdezgettek tőlem, nagyon édesek voltak. Egyszer csak előrefurakodott egy pici lány, nagy barna szemét rám szegezve, egy igen megható bókot kaptam tőle: „Olyan szép tetszik lenni!”…a hangsúly, a szomorú, de mégis bájos gyermekiséggel kiejtett szavak ebben a pillanatban is fülemben csengnek. Ugyan ettől az érzelmi sokktól könnybe lábadt a szemem, minden erőmet összeszedve – hiszen nem mutathatok szomorúságot és sajnálkozást egy 3-4 éves gyermeknek – mosolyogva és kis haját végigsimítva viszonoztam kedvességét hasonló szavakkal.

Még fel sem ocsúdtam, amikor baloldalra mellém huppant a padra egy újabb apróság (a többiek körülöttem tömörültek és kíváncsi szemek hada figyelte minden mozdulatomat) aki pici puha kezével az arcomat simogatta kedvesen, és suttogta a fülembe, hogy „aztán jó legyél…”.

Léleksimogató és a végtelenségig megható pillanatok ezek, rengeteg erőt adva arra, hogy az ember folytatni tudja egyébként sokszor értelmetlennek, (siker)élménytelennek és sivárnak tartott életét. Persze a mindennapok során igyekszünk lenyelni a sérelmeket, próbálunk erősnek, keménynek, és érzelemmentesnek mutatkozni. Mindezt azért, hogy ne sérüljünk, legalábbis ne akkorát. A gyermeki őszinteségben még ott van a csalódástól való félelem hiánya, a taktikázások nélküli világ, a lelki sérülések könnyebb begyógyulása és a gyorsabb felejtés esélye.

Végül a szívemben csordultig lévő szeretettel, a boldogság egy estés érzésével ugyan, de igen szép emlékekkel jöttem haza.

Köszönöm.

MG

Azt szokták mondani, hogy az ember a cselekedetei által ismerszik meg, nem a szavai által. Nos, én is így gondolom.

A mai világban, amikor igazából ezekre az értékekre nem is figyelünk oda, hogy ki, mit valósít meg abból, amit mond, mégiscsak erősíti bennünk a szavahihetőség fogalmát az, hogy az idei tél leghidegebb hét napján keresztül 20-30 ember, dacolva az időjárással megvalósít valami olyat, amiért sokkal többeknek kellene áldozni.

Elgondolkodtam azon, hogy hány olyan ember van az életemben, akikre mindig, minden körülmények között számíthatok. Nekem hála az égnek a két kezem is kevés, hogy megszámoljam. De mi van azokkal, akik mellől kifarolt az élet, a rokonok, a munka, a pénz? Értük megy a Munkát, kenyeret! éhségmenet keresztül azon az országrészen, ahol a leghátrányosabb kistérségek zöme található.

Az itt élők nem tudják milyen, ha számíthatnak a havi fizetésre, nem élhetnek luxuscikkekkel, sőt sokan azt sem tudják, hogy milyen reggel munkába indulni, mert generációkra visszamenőleg sosem láttak ilyet.

Körülbelül 12 kilométernyi menettel tartás után és közben is sok mindenen elgondolkodik az ember, a friss levegőn csak úgy cikáznak a gondolatok (a másokkal való folyamatos beszélgetés ellenére is).  Eszembe jutott, hogy mennyi olyan fölösleges dolog van az életemben, ami maximum a szórakozást biztosítja számomra.  Sőt arra is gondoltam, hogy vajon másoknak mi járhat a fejében a hosszú kilométereken keresztül.

Akkor egyszer csak megölelt valaki a menetből. Abban az ölelésben volt minden, ami élteti az embert. Szeretet, bátorítás, együttérzés, erő, és mégis sok gyengédség.

Akkor megértettem, hogy ezek az emberek miért lesznek nagyon jó barátok, jó kollégái egymásnak, és én miért fogok rájuk büszkeséggel és annak az ölelésnek az emlékével gondolni.