Jókai Mór (1825. február 18 – 1904. május 05)
Jókai Mór Komáromban kisbirtokos református nemesi értelmiségi családban született, ásvai Jókay József ügyvéd és Pulay Mária gyermekeként 1825. február 18-án. Rá két nappal, február 20-án kereszteltetett meg. Édesapja elszegényedett nemes volt; miután a földjeit kénytelen volt eladni, ügyvéddé lett. Barátja volt az irodalomnak, maga is írt időtöltésből verseket, összeírogatott más szerzőktől érdekes dolgokat; ügyes rajzoló és festő is volt és jegyzeteit találóan illusztrálta. A családban Móric volt az ötödik gyermek (de két bátyja még csecsemőként meghalt).
Jókay Móricz néven anyakönyvezték. Egy anekdota szerint írótársa, Tóth Lőrinc címzett először egy levelet „Jókay Mór úrnak”, amin Jókai kezdetben bosszankodott, s frappáns válaszul ő maga is „Tóth Lőr úrnak” címezte leveleit. Később Petőfi noszogatására kezdte az irodalmi életben a Jókay Mór nevet használni. 1848. március 15. után nevében az y-t i-re cserélte, ezzel is jelezte, hogy nem akar élni a nemesi származás előnyeivel, így legismertebb regényei már Jókai Mór néven jelentek meg.
Az elemi iskoláit 1831-ben Komáromban kezdte meg, s hamar kitűnt, hogy kis Móricban erős képzelődésre való hajlam. Ennek tulajdonítható ideges félénksége, mely egyebek között abban nyilvánult meg, hogy rettegett a nagy szakállú zsidóktól, a kutyáktól és különösen attól, hogy élve eltemetik. Szülei nem eresztették el a háztól, pajtásai nem igen voltak. Nagy hatást gyakorolt lelkére édesapja, aki barátja volt az irodalomnak, színészetnek és maga is írogatott időtöltésből verseket, rajzolgatott, festett; valamint édesanyja, aki jeles mesélő volt. Mindezen hajlamokat Jókai a szüleitől örökölte. Már kilenc éves korában megjelent két verse nyomtatásban, melyet a Regélő c. újság adatott ki.nyomtatásban
Az ifjú Jókai a német nyelven kívül jól megtanult latinul és a görögbe is belekezdett – kitűnő tanuló volt. 1837-ben hazatértekor már halálos betegen találta szeretett atyját és még azon évben el is vesztette. A fájdalom ágyba döntötte a fiatal Jókait és méltán féltették életét. Hálával emlékezik a költő «áldott jó Eszter nénjére», aki őt ápolta, mert ennek az ápolásnak köszöni, hogy életben maradt. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában, Komáromban folytatta. Jókainak télen-nyáron mindennap reggel öt órakor ott kellett lennie tanítója írószobájában és ezt úgy megszokta, hogy idős korában is reggel hat órakor kelt fel és 10 órára elvégezte írnivalóját. A szerencsés véletlen több tehetséges kortárssal, többek közt Orlay Petrich Somával, és Petőfi Sándorral hozta össze; akikkel szoros barátságot kötött.
Jókai 11 tantárgyból mind a két félévben csupa kitűnő osztályzatot kapott és az elsők között volt mint költő is.
Iskoláinak utolsó évében erős és gyakori mellfájás kínozta, meg volt róla győződve, hogy tüdővészben van. Az iskolai év végeztével, augusztus 21-e után hazament édesanyjához. Petőfi és Orlay pár nappal ezután meglátogatták, s Jókai édesanyja annyira örült nekik, hogy csak három nap múlva bocsátotta el őket. Az orvosok szerint a fiatal Jókainak levegőváltozásra volt szüksége, ezért édesanyja Kecskemétre küldte őt, jogot tanulni.
Az alföldi város – ahogy később írta – testére, lelkére egyaránt üdvösen hatott. «Itt lett belőlem ember! Itt lett belőlem magyar író», mondja visszaemlékezésében ő maga. Mellbaja teljesen megszűnt, szervezete megerősödött. Megismerte az igazi magyar népéletet, a népjellemet, a puszták világát. Kecskeméten a visszatért életkedv elég változatossá tette napjait. A sugárzó szemű szőke fejű, választékos modorú ifjú meg is tudta magát kedveltetni a diákság körében. Szorgalmasan tanult, de volt ideje színielőadásokat rendezni, bennük játszani, rajzolni és festeni; sőt, kis diákokat is tanított rajzolni. Itt írta a Zsidó Fiút 1842-ben. A darab pályázatra lévén szánva, idegen kéz kellett hogy megírja. Petőfi mint színész 1843 január közepén Kecskemétre került és felkereste Jókait. A színészköltő sanyarú helyzetben volt, Jókai arra kérte őt, másolja le drámáját, gondolván, hogy majd tisztességes honoráriumot ad neki. Petőfi örömmel tette meg a baráti szolgálatot; a honoráriumot azonban nem fogadta el. Jókai tehát azzal fejezte ki háláját, hogy lefestette barátját olaj-miniatűrben, violaszín sárga gombos frakkban. Petőfi nagyon megörült a képnek és később is szívesen mutogatta azt pesti barátainak. (Ekkor festette bankházi Ács Pál arcképét is, mely a kecskeméti főiskola birtokában van). Jókai március 8-án nyújtotta be darabját a Magyar Tudományos Akadémiához és október 31-én dicséretben részesült de a pályadíjat más mű nyerte el.
A jogi tanulmányok befejezése után egy évig segédkezett Asztalos István komáromi ügyvédnél, azután mint jurátus Molnár Józsefnek irodájába jutott Pesten, ahol a szálláson kívül már 6 forint bér is megillette egy hónapra. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt. Örömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, és ekkor írta Petőfi Jókai Mórhoz c. költeményét, mely a Pesti Divatlapban (1845. II. 37. sz. dec. 11.) jelent meg.
1845-ben a nyári hónapokat Komáromban édesanyja körében töltötte; a társaságot kerülve rendesen kora reggel ment ki szigeti kertjükbe és késő este tért haza; ott készült az ügyvédi cenzúrára és írta a Hétköznapok c. regényét. Olykor ellátogatott Orbán Gábor városi rajzmesterhez, ahol olajba festett egy várat.[4] Az 1845-46-os telet ismét Pesten töltötte, többnyire Petőfi Sándor, Vahot Imre és Tompa Mihály is társaságában. 1846-ban letette a befejezte tanulmányait, ügyvéd lett és egy pert is vitt, melyet szerencsésen megnyert.
De az ügyvédi pályával csakhamar szakított. 1846-ban, első regényének, a Hétköznapoknak a sikere után az írásnak szentelte életét. Eszménye, az irodalom, vonzotta őt ellenállhatatlanul. Különösen Victor Hugo volt rá nagy hatással
1846 tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írói nemzedék legkiválóbb tagjai állást foglaltak a kiadók és szerkesztők ellen. Ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, hanem maguk fognak lapot alapítani, mely az ő irányukat képviseli. Tízen voltak az új irány hívei: Petőfi Sándor, Pálffi Albert, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pákh Albert, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Lisznyai Damó Kálmán és Jókai Mór; mindnyájan a francia iskola tanítványai voltak. A kormány ismerte embereit, semmi sem volt tehát természetesebb, mint hogy a Tízek Társasága nem kapott engedélyt lap kiadására. Frankenburg lapkiadó felszólította őket, hogy dolgozzanak lapjába. Félévi szünet után a társak felmentették egymást a fogadás alól, és Obernyiket kivéve mindnyájan elfogadták a meghívást. Jókai az Életképeket szerkesztette, dolgozatai tetemesen fokozták a lap népszerűségét. 1847 közepén Frankenburg Bécsbe költözött. Lapjának szerkesztését Jókainak adta át. Petőfi is ekkor tért Pestre (június 14-én) utazásából; Jókai naponta találkozott vele, szövetkeztek a lap érdekében; megnyerték Arany Jánost, Tompa Mihályt és többeket munkatársaknak.
Az 1848-49-es forradalom idején
Petőfi nejével 1847. november 4-én megérkezvén Pestre, a Dohány utca 373. sz. alatti Schiller-ház első emeletére költöztek; e lakás egy előszobából és három utcai szobából állott, melyeknek egyikét, melynek a konyhán át külön bejárata volt, Jókainak adták ki . A közös ebédet az Aranysasból hozatták, bort egyikőjük sem ivott; az esték beszélgetéssel teltek el tea mellett. 1848. március 14-én az ellenzéki kör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatározta, hogy a reformokat 12 pont alakjában a királyhoz fölterjesztik.
Március 15-én Petőfi a Pilvax kávéházba ment, onnan Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókaihoz mentek. Itt a négy ifjú megegyezett a sajtó felszabadításában. Jókai és Bulyovszky megírták követelésüket 12 pontban. A forradalom estéjén a kiszabadított Táncsics Mihályt a Nemzeti Színházhoz vitték. Itt közkívánatra a Bánk bánt adták elő, a sokaság beözönlésére felbomlott az előadás, a zenekar a Rákóczi-indulót harsogtatta; a közönség a Marseillaise-t követelte; majd Egressy a Nemzeti dalt szavalta el; annak eskütartalmú szavait a nép utána dörögte. Ekkor Jókainak az a gondolata támadt, hogy felmegy a színpadra és onnan szól a néphez, és csakugyan felrohant. Ott találta Laborfalvi Rózát, a nagy drámai művésznőt Gertrúd királyné szerepében, aki saját nemzeti színű kokárdáját tűzte mellére. Így felékesítve, egyébként «térdig sárosan (egész nap esett az eső), karbonári köpönyegben, behorpadt cilindere mellett óriási veres tollal, oldalán jurátus karddal», lépett a közönség elé. Meghallgatták és a nép lecsendesedett: lelkesülten, de szépen, rendesen oszlott szét. Jókai a további eseményekben is folyvást élénk részt vett; nemcsak gyűléseken, demonstrációkban, a nemzetőrségben, hanem lapjában is egész lélekkel szolgálta a szent ügyet.
Az Életképek szinte politikai lappá alakultak át, április 30-tól Petőfivel együtt szerkesztették a lapot, melynek mottója lett: Egyenlőség, szabadság, testvériség. Jókai természeténél fogva mérsékeltebb volt világszabadságért rajongó barátjánál, de ez ellenállhatatlanul ragadta magával. Miután Petőfi megtudta, hogy Vörösmartyt is a kormány mellett szavazott, azonnal megírta költeményét Vörösmartyhoz, melyben szenvedélyesen elítéli a költőt. Még barátai is tiltakoztak a Vörösmartyt gyalázó vers kiadása ellen, Jókai pedig megtiltotta a vers megjelenését az Életképekben. Miután Jókai Laborfalvi Rózával történt esküvője előtt néhány napra eltávozott a fővárosból; Petőfi augusztus 27-én mégis kiadta a költeményt az Életképekben. Jókai szerkesztői nyilatkozatban rosszallta Petőfi eljárását, aki erre kíméletlen rangú ellen-nyilatkozatban felelt, hálátlansággal vádolta őt, tiltakozott a leckéztetés ellen és végül kijelentette, hogy a kiadónak felmondta a szerkesztést. Ezzel köztük a barátság örökre felbomlott és Petőfi ez időtől kezdve egykori barátjával megszakított minden érintkezést. Egyébként ez már előbb hidegséggé változott amiatt, hogy Petőfi nem helyeselte Jókai házasságát és okait Jókai anyjának is megírta, aki szintén ellene volt fia nősülésének, mivel az akkor már ismert és sikeres színésznő idősebb volt Jókainál és volt egy házasságon kívüli gyermeke (Benke Róza) is.
Petőfi és Jókai 1849-ben, Buda bevétele után, egy lakoma alkalmával találkozott utoljára. Jókai pohárköszöntőt mondott azokra, akik ezután fognak meghalni a hazáért. Erre Petőfi, elbúsulva a halál sejtelmétől, oda lépett hozzá és így szólt: «Köszönöm, hogy én értem is ittál».
Nagyon sok regényt írt és az 1850-es években hatalmas népszerűségre tett szert. A Hölgyfutár c. lap már 1854-ben megírta, hogy Jókai eddig 45 kötetet írt.Ez volt a legtermékenyebb időszaka; ezáltal ő lett az első magyar író, aki honoráriumaiból nagypolgári színvonalon élhetett.
Rengeteget utazott, feleségét is többször elkísérte fellépéseire, 1857. szeptember 3-án Jókai nyitóbeszédével és Laborfalvi Róza vendégjátékával nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház. Ugyanebben az időszakban derült fény tüdő- és szívbajaira.
Nagy érdemei vannak a magyar néphumor összegyűjtése körül és ő nyújtott először tért a humoros rajzművészetnek. Jókai a politika terén is nagyon aktív maradt. A Magyar Tudományos Akadémia 1858 választotta levelező tagjai sorába 1861 –ben rendes tag lett és1883 -ban tiszteletbeli tag majd 1892. május 5-én igazgató tag); a Kisfaludy Társaság 1860. július 15-én szintén tagjának választotta.
1861-ben Siklós városának képviselője lett a Teleki-féle Határozati Párt színeiben. Későbbi politikai pályáján is megnyerő volt az ő kedélyes, társalgásszerű előadása és nála is érvényesültek Cicero szavai, hogy: „édes és hasznos néha a tréfa és elmésség”. Az ő humora az orátori formában is mindig elbájolónak bizonyult, és bármennyire is népszerűtlen volt az ügy, melyért síkra szállt, az esztétikai siker mindig biztosítva volt számára.
Idős kora
1886. november 20-án vesztette el nejét, Laborfalvi Rózát, s ettől kezdve fogadott unokája, Jókai Róza (Benke Róza leánya) házában élt, aki Feszty Árpád festőművész felesége volt. Felesége halála után Olaszországban keresett vigaszt.
Jókai irodalma a haza határain túl is hódított, a külföldi kritika a legnagyobb elismeréssel szólt humoráról, a magyar népéletet és társadalmat megörökítő műveiről. alkotásairól. Bírta a munkát, mert örömét találta benne. Gyermekkorától fogva mindennap hajnalban kelt fel és dolgozott tíz óráig. Egyszerre több munkán dolgozott, és egynek a fáradságát úgy pihente ki, hogy másra tért át. Volt súlyos beteg is, vért hányt, de ő ebben az állapotban is írt. Egyébként egészséges szervezete volt; tornázott, kitűnően lőtt és vívott. Művészi ügyessége nemcsak a rajzolásban és festésben tűnt ki, hanem a faragásban is. Senkitől sem tanulta, de pompás dolgokat készített fából, elefántcsontból. Fogságában felesége mellképét faragta ki hársfából meglepő hűséggel. Mint igazi költő rajongott a természetért. 1853-ban a Svábhegyen megvett egy több holdas puszta telket. Ebből a sivár helyből gyönyörű kertet, szőlőt csinált ő maga, házat épített és egész kis gazdaságot rendezett be rajta. A gyümölcstermesztés egyik szenvedélye volt.
Rendes fővárosi lakását a Bajza utcában veje Feszty Árpád festőművész villájában, szerető rokonok közt tartotta. A természettudományokat behatóan tanulmányozta, különös szeretettel foglalkozott a tengeri csigákkal, melyekből ritka szép és értékes gyűjteménye volt. Megérhette, hogy érdemeit elismerték, számos kitüntetést kapott, Erzsébet királyné a koronázás idején gyönyörűséggel olvasta műveit és érdeklődött az személye iránt is. Jókai Deák Ferenctől tudta meg ezt és 1869-ben megjelent regényét, a Szerelem bolondjait személyesen nyújtotta át őfelségének. 1876-ban a királytól a Szent István-rend kiskeresztjét kapta. 1885-ben Rudolf trónörökössel jutott ismeretségbe.
Ekkor indult meg ugyanis Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben c. irodalmi sorozat, és a trónörökös Jókait bízta meg a magyar kiadás szerkesztésével. A királyfi váratlan halála mélyen lesújtotta az írót, és kegyeletének méltó kifejezést adott az Akadémiában május 5-én tartott beszédében.
A magyar közélet, irodalom és társadalom megújuló ovációkkal ünnepelte az író 50. és 60. születésnapját, de különösen lelkes részvétellel ünnepelték meg 50 éves írói jubileumát. 1894. január 6-án József főherceg védnöksége alatt alakult meg az ünnepet rendező bizottság. Jókait ez alkalommal a kitüntetések egész özönével halmozták el. Őfelsége a király elismerését és jókívánságait miniszteri ellenjegyzéssel a hivatalos lap közölte. Erzsébet királyné, Stefánia özvegy trónörökösné, József főherceg, a bolgár fejedelem, üdvözlő leveleket intéztek hozzá. A szerb király február 7-én a Szent Száva-rend nagy keresztjét küldte meg neki; a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem február 19-én tiszteletbeli bölcseleti doktorrá avatta. A városok, Budapest székesfővárossal élükön, díszpolgárukká választották; az irodalmi, tudományos, közművelődési és egyéb testületek, kormány, törvényhatóságok és városok díszoklevelekkel és üdvözlő iratokkal tüntették ki. Magyar hölgyek, művészek, különféle társulatok értékes ajándékokkal, albumokkal árasztották el. Az ünnep maradandó emlékéül létesítették összes műveinek nemzeti díszkiadását, mely magában foglalja összes szépirodalmi munkáit 100 nagy kötetben, melyre 200 forintjával hirdettek előfizetést. Hatalmas sikerrel járt; hiszen a föltételezett 1000 előfizetőnél jóval több gyűlt össze, a számuk csakhamar 6000-re nőtt mire 60 kötet megjelent. Ezáltal a rendező bizottság a jubileum napján átadhatta a költőnek az előfizetési összeg felét, 100 000 forintot, mint nemzeti tiszteletdíjat. A sorozat végül 1898-ben zárult, a századik kötettel.
Jókai viszonya Benke Róza lányával időközben megromlott, mert az idős író 1899. szeptember 16-án Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette az akkor 20 esztendős Nagy Bellát.[8] Az eseményt a közvélemény is óriási felháborodással fogadta. A pár nem törődött a támadásokkal, elköltöztek Fesztyéktől, majd számos külföldi utazáson vettek részt. Bécsen át utaztak Olaszországba, nászútjukról Nápolyban készült fényképfelvétel.
Az ünnepelt írófejedelem
1900. május 28-án feleségével, Bellával közösen útnak indult, hogy ellátogassanak a párizsi világkiállításra, a francia írók is fogadták Jókait. 1901-02 telén feleségével Abbáziában jártak.
1902 októberében Jókai és felesége Kolozsvárra látogatott, mivel hivatalosak voltak a Mátyás-szobor leleplezési ceremóniájára. Somogyi Károly, a nagyváradi színház igazgatója és értesült az utazásról és Budapestre ment, hogy személyesen kérje meg Jókait, hogy látogasson el színházába, ahol az ő tiszteletére fog előadást rendezni. Meg is állapodtak, hogy a visszaúton Nagyváradon is megállnak.
Kolozsvár népe nagy ünnepséggel és ujjongással fogadta az írót, mikor a város díszhintóján végighaladt az utcákon. Tiszteletére még aznap este fáklyás zenét adott az ifjúság. Díszvendégként volt jelen 1902. október 12-én Mátyás király szobrának felavatásán.
1902. október 13-14-én tartózkodott Jókai és neje Nagyváradon. Miután a vonatjuk befutott az állomásra, itt is nagy fogadtatásban volt részük. Este a színházban a Szigetvári vértanúk volt műsoron, az előadást követően bankettet is tartottak. Számos embert mutattak be az írónak, köztük egy ifjú költő is volt, Ady Endre. Másnap Jókai és felesége kocsira szálltak, és ellátogattak Püspökfürdőre, majd ezután következett a búcsúzkodás. Ekkor Jókai megcsókolta Ady Endrét, és ezeket a szavakat intézte hozzá: „Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.”
Utolsó útja
Végrendeletem.
Én, alulírott dr. Jókai Mór a mai napon a következő végrendeletet teszem: Lelkemet Istennek, poraimat az anyaföldnek ajánlva, teljesen ép elmével és testi jó egészségben, minden külső kényszerítés vagy befolyás nélkül vagyonomról eképen intézkedem elhunytom esetére: Miután fogadott leányomat, Feszty Árpádné Jókai Rózát az őt megillető köteles részen túl is már életemben kielégítettem, különben is részéről életemben sok keserűséget szenvedtem: annál fogva elhalálozásom esetére minden ingó és ingatlan vagyonom és járandóságom öröklésére nézve, általános és egyetlen örökösömmé szeretett feleségemet, dr. Jókai Mórné, született Grósz Bellát nevezem ki. Ezen végrendeletemet saját kezűleg írtam és aláírtam.
Kelt Budapesten, 1903. február 20-án.
Dr. Jókai Mór
Az író és neje Nizzába indult, ez volt utolsó közös útjuk, mely közel fél évig tartott. A mellkasi fájdalmakra panaszkodó Jókaira gyógyító hatással volt a tenger, a látvány és a klíma. A nizzai élményekről Jókai egy barátjának küldött levelében így írt: „Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet. Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm választotta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos… Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel: »Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!«
Halála
Jókai 1904 tavaszán Nizzából hazatérve megfázott. 1904. május 5-én este 9-kor annyit mondott: „Aludni akarok”. Életének 80. évében hunyt el tüdőgyulladásban. Örök nyugalomra a Kerepesi temetőben helyezték 1904. május 9-én délután[9], végső nyughelyére ezrek kísérték. Az író első fejfáját saját háza kapufélfájából készítették, ahogyan azt végrendeletében meghagyta. 1928-ban Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd tervei alapján épült köréje impozáns síremlék.
Jókai idézetek:
- Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el.
- Valakinek a becsületét ellopni nemcsak azért legsúlyosabb, mert a becsület a legdrágább kincse mindenkinek, hanem azért is, mert azt legnehezebb visszaadni.
- Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, „hazug kutya”! Pedig a kutya nem hazudik. Másképp ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképpen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás.
- A magyar pénzt „keres”, a német pénzt „érdemel”, a francia pénzt „nyer”, az amerikai pénzt „csinál”. Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg, a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít, míg a nehézvérű jenki ül egyhelyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt.
- A könyv csodálatos utazás a múltba és a jövőbe.
