2014. február 28-án este zsúfolásig megtelt a Bródy Sándor Megyei Könyvtár Felnémeti fiókjának olvasóterme. Jakab Ernőné Jeles Teréz természetfestő kiállítására jöttek el az emberek.
Vitkóczin Jánosné könyvtáros köszöntötte a vendégeket.
Dr. Lőkös István megnyitó beszéde
Kedves Vendégek!
Örömteli pillanat, hogy újra itt lehetünk és itt vagyunk. Összejövetelünk alkalma: Jeles Teréz újabb, országosan sokadik, s itt, e szűkebb hazában, Felnémeten is többszöri tárlata, bemutatkozása. Valaha régen, közel hetvenöt esztendeje már, először lépve át a hajdani darázsiskola küszöbét, aligha gondolhattam, hogy egyszer majd a magyar piktúra felnémeti művelői képeinek ad otthont az öreg épület, amely a változó, viharokkal teli háromnegyed évszázadot felölelő időben mindvégig a művelődés, a tudás, az irodalom, a művészet otthona volt. Iskola, „népház”, művelődési otthon, ma pedig könyvtár, amely a betűvetés, az alapfokú ismeretszerzés, a műkedvelő színjátszás, sőt – bár szerény – , de egyszer mégis komolyzenei hangverseny színtere volt. Egy faluközösség mindenkori szellemi otthona, amelyben a genius loci, vagyis a hely szelleme – úgy látszik – töretlenül működött és működik, s olyan kohéziós erővel, amely e közösség: a törzsökös felnémetiek és az új honfoglalók közösségét egybeforrasztja. Mondom ezt azért is, mert ez a falu – mellőzném a banális helység megnevezést –, szóval az a régi, sok évszázados múlttal rendelkező, immár csak az emlékezetünkben élő kicsiny civitas , s lakóinak mindenkori közössége befogadó volt. A magam példájával tanúsíthatom: bár nem itt születtem, magam mégis tősgyökeres felnémetinek érzem és tartom. Ideköt a gyermek- és ifjúkor minden, az emberi élet számára oly meghatározó, sorsdöntő élmény és emlék. Tudatomban, zsigereimben hordozom a hajdani falusi tavasz, nyár, ősz és tél minden varázsát és szépségét, mindent, ami akkor körülvett: a templom, az utcák, a házak, a temető, a patak, a hajnali, déli és az esti harangszó, az alkonyi órában hazatérő nyáj felverte por, a kocsizörgés, az eperfák az utak mentén s a házak előtt, a plébánia alatti akácos, a mára semmivé lett, értelmetlenül kivágott jegenyefák a „lépcsős hídnál”, a tűzoltó szertár mellett, s persze a gyerekkori pajtások, egykori iskolatársak…
Hiszem: az ország más tájáról érkezvén a ma kiállított képek alkotója is hasonló érzéseket és képzeteket ápolhat, s tudhat magáénak, akinek itt és most sokszorosan illik köszönetet mondani az immár több ízben nekünk ajándékozott élmények hatása alatt. Mert posztmodern századunkban, képzőművészeti tárlatokon ilyen élményben egyre ritkábban lehet részünk. Jeles Teréz képein az ősi, az Isten alkotta természet szépségei jelennek meg, s gépiesedő, elidegenedéssel terhes világunkat teszi színessé és gazdaggá. Erdész barátom mondta egyszer: tudod, az erdők rengetegét járván mindig templomban, az Isten teremtette katedrálisban érzem magam: az égbe nyúló fenyők karcsúsága a gótikus székesegyházak csodáját kínálják nekem, a szélzúgás a völgyek s a hegyormok felett az orgonamuzsikát, a lombok susogása az áhítattal teli reggeli és estvéli imát. Nos, Jeles Teréz képei ezt a csodát varázsolják elénk, a liliom szűzies szépségével és tisztaságával, varázslatosan, s áhítatos, csendes szemlélődésre késztetnek, s belső megnyugvást kínálnak. S máris hozzáteszem: az sem fog csalódni, aki magyarhon tájainak tágabb képi megjelenítését keresi e tárlaton. Jeles Teréz számára – képeinek jónéhánya mutatja – kitágul a világ: a Mátra és a Bükk, avagy a szűkebb haza ihlette festmények mellett itt sorakoznak Erdély természeti szépségekben és néphagyományban gazdag vidékeinek hangulatvilágát, tárgyi emlékeit megjelenítő alkotások, a magyar világ olyan színvilágban bővelkedő visszfénye, amelyre már a nagyvilág művészetkedvelő és szerető, értő közönsége is felfigyelt. Díjak, kiállítások tanúsítják: Jeles Teréz képeinek híre immár távoli földrészekre is eljutott: Indiától az amerikai földrészig sok helyen tartják számon s birtokolják műveit.
A régi bölcs, a művészi szépség krónikása és magyarázója mondta-írta: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Érdek nélkül, a maga természetéből fakadóan, mindenki számára érthetően, be- és elfogadhatóan. Más szavakkal: a nézőben, a szemlélőben érzéseket fakaszt, gyönyörködtet, megnyugtat. Ha bánatos vagy, derűssé tesz, vígasztal, szárnyakat ad. Jeles Teréz természetábrázoló képei ilyenek. Nézzék és csodálják áhítattal, s osztozzanak az alkotó örömében…
Az este fénypontja festmények kisorsolása
A boldog nyertesek: Mészárosné Pusztai Éva, Hajdúné Farkas Tímea.
