Totális idegrendszeri kipurcanással érkeztem Mátrafüredre. Fáradt elmémre tökéletes bizonyosság volt az út, aminek néhány hosszú percében képtelen voltam megelőzni egy betonkeverőt, mert a legtávolabbi szembejövő autó láttán is összerándult a gyomrom, holott sosem kaptam meg korábban az óvatoskodó sofőr jelzőt. A Hegyi Sportok Bázisa volt az úti cél, hogy kipróbáljak valami extrémet, újat és kikapcsolót, a segway-t.
A buszmegállónál, a falu közepén hatalmas betűk hirdetik a Bázist, én mégis voltam olyan bamba, hogy többször elmentem mellette. Akkor vettem észre, mikor már majd a szélvédőmön köszöntek be a betűk, majdnem szó szerint… A Bázis munkatársai kedvesen fogadtak, ahogyan azt a tizenegy másik extrémre vágyót, akikkel közös túrára készültem. Családok, párok, barátok voltak a csapatban, az pedig, hogy 10-12 éves forma gyerekek is bukósisakot próbálgatva készültek az élményre, megnyugtatott. Ha ők meg tudják csinálni, én is. (Később rájöttem, ez az egyensúlyozós csodamasina valahogy jobban engedelmeskedik nekik, mint a felnőtteknek.)
Kényelmes papír-puffokon ülve hallgattuk a masinák működési elvét, én már ekkor túl voltam az első sikerélményen: meg sem rogyott alattam a papír ülőke, tuti hatott valamit a tegnapi vacsora-önuralom…
Oktatónk, István szenzációs figura, remek előadó. Minden részletet úgy magyarázott el a kütyükről, hogy a hülye is megértette volna, mégsem sértődik meg, ugyanis a szemléletes előadás üdítő humorba volt ágyazva. Értettem én, felfogtam azonnal, hogy a súlypontom áthelyezésével kell majd mozgásra bírnom a segway-t, mégis valódi pánikot éreztem, mielőtt a billegős masinára felléptem. Nem attól féltem, hogy nem tudom megtanulni, még csak attól sem, hogy azonnal esek vele egyet, hanem attól, hogy azok a tíz év forma kölykök sokkal ügyesebbek lesznek, én meg égek majd, mint valami városi nebáncsvirág, aki valamilyen fura indíttatástól fogva extrém sportolni akar… A félelmem alaptalannak bizonyult, pár perc múlva vagányan tekeregtem jobbra-balra a tanulópályán újdonsült „hátasommal” (tény azonban, hogy a gyerekek ugyanilyen ügyesen tepertek).
A tanulókörök után a faluban szlalomoztunk, élveztük a helyettünk is egyensúlyozó gépeket, amikkel száguldani kétség kívül könnyebb volt, mint lassan menni, netán megállni. Aztán azt is csak-csak megtanultuk. A legizgalmasabb rész egy meredek lejtő volt, aminek a tetején még igencsak hevesen vert a szívem, de a lassulás, megállás feladatának helyes abszolválása igazi katarzis élményt adott.
Bemerészkedtünk a terepre, azaz az erdős részre is, hiszem mégiscsak terepsegway-ezni mentünk, itt minden kis bukkanó adrenalin emelkedést okozott nálam, főleg azután, hogy egyik fiatal társam „sikeresen fikkantott” egyet a kütyüvel, mert helytelenül mérte be a távolságot gépe és egy hatalmas fatörzs között. A hiba szerencsére nem volt végzetes, kutya baja sem lett a fiatalembernek, lelkesen felpattant azzal az arckifejezéssel, hogy „jöhet még egy menet”.
Kitérőt is tettünk –gyalog- a helyi kilátóba, gyönyörködtünk a festői Mátrában és túravezetőnktől olyan érdekességeket is meghallgattunk, amik még nekem, tősgyökeres heves megyeinek is újnak számítottak.
A Hegyi Sportok Bázisához érkeztünk a Bohém-túra végén és mindannyian sajnáltuk, hogy vége a másfél órás murinak. Szinte mindenki a következő menteket, további túrákat kezdett el gondolatban szervezni és biztos vagyok benne, hogy többen már meg is valósították azokat. Én is elhatároztam, hogy visszatérek a bázisra, méghozzá többedmagammal. A családom eldobja az agyát, ha leszervezek egy itt eltöltendő extrém hétvégét! Én pedig a mountaincart-ot próbálom ki legközelebb, és az is biztos, hogy nem most álltam utoljára segway-en! Még egy névre szóló kártyát is kaptam, ami bizonyítja, elsajátítottam az elektromos paripa használatát, ez valódi büszkeséggel tölt el.
Egyébként a Heves Megyei Tükör című lapban a napokban egy kupon is megjelent, amivel igen komoly kedvezményt lehet igénybe venni, érdemes kinyiszálni és beváltani, ha egy igazán kikapcsoló élményre vágyunk! Apropó, kikapcsolódás! Alig volt kedvem hazamenni… a vadregényes mátrai környezet, az vendégközpontú kiszolgálás, a munkatársak profizmusa, a minden napi gondot feledtető adrenalin löket… mintha külföldre mentem volna nyaralni, több százezerből… mégis hazaértem egy óra alatt és már nem gatyáztam, amikor előttem egy aratókombájn totyogott.
Mountaincart, jövök!